Kedves szerzőnk: Nora Roberts
Kellemes olvasást kívánunk!

Heti kétszer új részeket közlünk kedvenc íróink regényeiből. Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy az online regények szerzői joga értelmében a történetek kizárólag olvasásra engedélyezettek. Azok magánhasználaton kívüli másolása, terjesztése, közzététele büntetőjogi felelősséget von maga után!

Baby Orang Utan hanging from a rope

Kalandos nyárelő

7. FEJEZET: Különös barátság

– És még mindig műveli ezt a foglalkozást? – kérdezte Kit Reaves.
– Természetesen nem – felelte a lány. Meglepő módon kifejezetten biztonságban érezte magát a különös idegen mellett, de maga sem tudta, mi lehet ennek az oka. A nagyvilág csak a tökéletesen felépített álcáját látta. Az emberek számára ő volt Miss Isabel Fish-Wooten, a tiszteletre méltó úrihölgy. Úgy érezte azonban, hogy az elbűvölő bandita társaságában levetheti az álarcát, és lazíthat egy kicsit. – Volt egy időszak az életemben, Mr. Reaves, amikor lopni kényszerültem, hogy éhen ne haljak. Amikor azonban már nem a túlélésért küzdöttem, azonnal felhagytam bűnözői tevékenységemmel, és a törvénytisztelő polgárok útjára léptem.
– Azt kell mondanom, hogy kifejezetten jól végzi a dolgát. A kormányzó úgy néz magára, mintha legszívesebben élve felfalná.
Isabel meg akart róla győződni, hogy a Markham család nem hallja, amit mond, így gyorsan hátrafordult egy pillanatra.
– Ostobaság, hiszen nős.
A férfi lehajtotta a fejét, hogy Isabel fülébe súghasson.
– Gondolja, hogy ez számít?
Kit Reaves közvetlensége és ráadásként a felé küldött jelentőségteljes pillantások kellemes forrósággal töltötték el a testét. Tisztában volt azzal, hogy küzdenie kellene az érzései ellen, hiszen egy ilyen férfi egyáltalán nem illett hozzá. Olyan volt, mint az ellenállhatatlan svájci csokoládé: rendkívül finom, de az ember jobban tette, ha csak kis adagot evett belőle.
Miközben elmélyülten fürkészte utastársát, észrevette, hogy elszakadt az inge. A lyukon keresztül jól látszott a széles mellkas.
– Tetszik a látvány? – kérdezte Kit Reaves szórakozottan.
– Őszintén mondom, fogalmam sincs, hogy miről beszél – csóválta meg a fejét Isabel, de miközben az izmos testet tanulmányozta, feltűnt neki valami más is. Látta, hogy egy sebhely éktelenkedik a férfi mellkasán és azonnal rájött, honnan származik. A fényes, rózsaszín mélyedést puskapor árnyékolta be és színezte szürkére. – Meglőtték!
– Igen, már többször is – ismerte be a férfi. – Ez a heg azonban már legalább tíz éve megvan. Mi az oka annak, hogy egy ilyen finom hölgy, mint maga, felismer egy lőtt sebet?
Isabel nem válaszolt. Néha bölcsebb dolog hallgatni, mint hazudni.
– Ki lőtt magára?
– Nézze, ez egy hosszú történet, és rövidesen befutunk San Franciscóba, úgyhogy sajnos nincs időm elmesélni – mondta a férfi barátságosan.
– Maga, kedves uram, játszadozik velem.
– Így van, asszonyom.
– Az ördög vigye el magát! Nem is érdekel, hogy ki lőtte le.
– De azért örül, hogy életben maradtam, ugye?
Isabel átült az ellenkező oldalon lévő padra.
– Rendben – adta meg magát Kit Reaves, és vidáman elmosolyodott. – Elmesélem röviden… A Wyoming államban lévő Carrington erőd 117. lovasezredében szolgáltam katonaként. A helyőrség parancsnoka egy igazi zsarnok volt. Skinnernek hívták, Nathaniel Skinnernek. A legrosszabb fajtába tartozott: gonosz és ostoba volt. Egy nap kiküldött fát vágni, de arra senki nem gondolt, hogy a folyó túloldalán ott táborozott az arapahó indiánok törzse. Skinner rendkívüli hasznot hozó üzleteket bonyolított a helyiekkel. Bármilyen fegyvert eladott nekik, amilyenre csak szükségük volt, és whiskyt is kaptak tőle, hordószámra.
– Azt hittem, hogy mindez törvényellenes.
A férfi felnevetett.
– Túl régen tért jó útra. Egy olyan helyről van szó, amely a semmi közepétől is háromszáz mérföldnyire van. Mondhatjuk úgy is, hogy a törvény azon a tájékon nem igazán félemlítette meg a bűnözőket. Skinner a whiskyt szőrmére és bőrre cserélte, amelyeket San Franciscóba szállíttatott. A lényeg, hogy nem túl meglepő módon egy alaposan elázott fickó mellkason és lábon lőtt. Egyszerűen csak rosszkor voltam rossz helyen. Skinner utasította az erőd katonaorvosát, hogy amputálja a lábamat, de a doki megtagadta a parancsot. Ő és a nővér egész éjszaka azon fáradoztak, hogy eltávolítsák a golyót, majd utána még hetekig kezeltek és ügyeltek rá, hogy ne induljon meg az üszkösödés. Köszönettel tartozom annak az embernek, amiért megmentette a lábamat és szerintem az életemet is. Mindig meg akartam neki hálálni, amit értem tett, és hallottam, hogy jelenleg San Franciscóban él – mesélte, majd az ablak felé fordult, s a tekintete a távolba révedt. – A legjobb ember, akit valaha ismertem.
– Hogy hívják? – kérdezte Isabel. Megjelent előtte a kép, ahogy a nemes lelkű, önzetlen orvos fáradhatatlanul dolgozik, hogy megmentse a fiatal katona lábát. Tapasztalatai szerint ritka volt az ilyen ember, de az, hogy léteztek hozzá hasonlók, megerősítette a világ jóságába vetett hitét.
– Calhoun – válaszolta a bűnöző –, dr. Theodore Calhoun.