Kedves szerzőnk: Nora Roberts
Kellemes olvasást kívánunk!

Heti kétszer új részeket közlünk kedvenc íróink regényeiből. Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy az online regények szerzői joga értelmében a történetek kizárólag olvasásra engedélyezettek. Azok magánhasználaton kívüli másolása, terjesztése, közzététele büntetőjogi felelősséget von maga után!

Baby Orang Utan hanging from a rope

Kalandos nyárelő

9. FEJEZET: Kísértés

Füttyszó hangzott fel, és a fékező kerekek fémes csikorgása jelezte, hogy megérkeztek Amerika leghíresebb városába, a Pacific & Orient állomásra. Miközben a vonat füstöt eregetve begördült a vágányra, Isabel összeszedte a holmiját.
– Miss Fish-Wooten – mondta Kit Reaves, lustán elnyújtva a szavakat –, örültem a rendkívül különös találkozásunknak.
Isabel a férfira meredt, de fogalma sem volt róla, mit mondhatna. Sok szerencsét? Isten áldja? Vagy érezze jól magát a börtönben?
– Remélem, még találkozunk… Isabel. – Kit Reaves suttogva ejtette ki a nevét, majd hosszú időre rabul ejtette a tekintetét.
Isabel legszívesebben megcsókolta volna. Tudni akarta, milyen az íze, és fájdalmasan vágyott rá, hogy a telt, érzéki száj az ajkára tapadjon és felfedezhesse. Sóvárogva gondolt arra, hogy milyen lehet belélegezni a bőre illatát és a fülébe súgni, hogy soha nem felejti el. Kíváncsi lett volna rá, hogy a férfi tudja-e, milyen tökéletes biztonságban érezte magát mellette.
Nevetséges, gondolta. Még hogy biztonságban egy törvényenkívüli mellett?
Már egy szót sem válthattak, mivel a vasúttársaság ügynökei szorosan körbevették a férfit. Egyikük durván talpra rántotta, majd kilökdösték az ajtón. Mindez olyan gyorsan történt, hogy Isabelnek nem maradt ideje semmire, és amikor Kit Reaves hátrafordult, hogy egy röpke pillanatra még egyszer mélyen a szemébe nézzen, halkan elmormolt egy istenhozzádot. Úgy tűnt, a férfi tud valamit, amit ő nem.
Isabel igyekezett legyőzni a késztetést, hogy utánakiáltson. Ez egy bűnöző, figyelmeztette magát. Egy tolvaj, akinek börtönben a helye.
Ahogy a férfi eltűnt, egyedül maradt. Ismét.
Lassan szállt le a vonatról, és a zsigereiben érezte a hosszú út okozta fáradtságot. A levegőben frissen pörkölt kávé, tenger és szén füstjének illata keveredett. A vasútállomások mindig lenyűgözték. Szerette nézni az ide-oda siető utasok hadát és a vörös sapkás hordárokat, ahogy kapkodva, sípot fújva, kiáltozva cikáztak a tömegben.
Isabel nem ácsorgott azonban a peronon, és nem figyelte sokáig a körülötte tébláboló embereket. Igazság szerint kifejezetten rosszul esett neki, amikor látta a hosszú távollét után ismét együtt örülő családokat, a férjeket, feleségeket, ahogy túláradó örömmel üdvözlik egymást, és a barátokat, akik újra találkozhattak.
Önálló nő volt, és turista is egyben, ami azt jelentette, hogy nemcsak a városokba és a nevezetességekhez utazott el, hanem a saját életében is az átutazó szerepét töltötte be. Az elszigeteltsége leginkább olyankor volt szembetűnő, amikor mindenfelől „Isten hozott itthon!” és „Örülünk, hogy végre látunk!” kiáltások hangzottak fel körülötte. A szívből jövő boldogság érzése olyan forrásból táplálkozott, amelyhez Isabelnek egész egyszerűen nem volt hozzáférése. Senki nem várta otthon, hiszen nem volt otthona, és senki nem örült, hogy végre látja, mivel nem ismert egy lelket sem. Miközben Isabel egyre mélyebbre süllyedt az önsajnálat mocsarában, elszaladt mellette egy kisfiú, és a peronon álldogáló emberek között cikázott tovább. Gyönyörű gyermek volt rózsás arcocskával és boldogan ragyogó szempárral. Oda sem figyelt Isabelre, ahogy különösebb cél nélkül ügyesen kikerülte. Vidáman kuncogott, mint aki biztosan tudja, hogy valaki figyeli és megmenti, ha esetleg bajba sodorja magát.
Így is lett. Hirtelen felbukkant egy enyhén bicegő, magas férfi, akinek ugyanolyan vidáman csillogó tekintete volt, mint a kisfiúnak. A gyermek fölé tornyosult, majd felkapta és a hóna alá csapta, mintha csak egy adag mosásra váró ruha lenne.
– Ne siess annyira, te kis gézengúz! – mondta, miközben a fiúcska vidáman visongott. – Nem olyan könnyű ám megszökni előlem!
A férfi észrevette, hogy Isabel figyeli. A haján látszott, hogy nemrégen járt a borbélynál, a mosolya pedig azt üzente a világnak, hogy „tudom, milyen jóképű vagyok”.
– Bocsásson meg, hölgyem! – mondta elbűvölő, elnyújtott, texasi akcentussal, amelyet Isabel most már viszonylag könnyedén felismert. – Hosszú volt az út, és lázadás tört ki a nyugtalan bennszülöttek között – tette hozzá viccesen a gyerekre pillantva.
– Teljes mértékben megértem, uram – mosolygott a fickándozó kisfiúra a lány. – És hová mész? – kérdezte tőle.
– A mamihoz – közölte a gyerek, s az arcán olyan földöntúli boldogság tükröződött, amely angyalok festésére ihletett volna bármely művészt.
– Ez remek – mosolygott Isabel. – Biztos vagyok benne, hogy ő is nagyon várja már a találkozást.
– Szép napot önnek, asszonyom! – köszönt el a férfi, majd letette a földre a kapálódzó csomagot. Nem szólt egy szót sem a fiához, de amikor ránézett, az arckifejezése elárulta, hogy határtalan, feltétel nélküli szeretetet táplál a gyermek iránt. Isabel úgy érezte, mintha megzavarta volna közös, meghitt pillanatukat. A szeretet rendkívül fontos volt a legtöbb embernek, számára azonban nem jelentett sokat. A szerelem olyan kaland, amelyben még nem volt része, mivel sosem hagyta, hogy magával ragadja az ár. Néhanapján azonban előfordult, hogy kísértésbe esett.
Isabel éles fájdalmat érzett a szívében, miközben a távolodó magas férfi után nézett. Úgy tűnt, hogy a jobbak – mint mindig – már elkeltek.