Kedves szerzőnk: Nora Roberts
Kellemes olvasást kívánunk!

Heti kétszer új részeket közlünk kedvenc íróink regényeiből. Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy az online regények szerzői joga értelmében a történetek kizárólag olvasásra engedélyezettek. Azok magánhasználaton kívüli másolása, terjesztése, közzététele büntetőjogi felelősséget von maga után!

Baby Orang Utan hanging from a rope

Kalandos nyárelő

11. FEJEZET: A díszvendég

A hotelbe menet Isabelnek feltűnt egy csapat ács, akik sietve építettek valamiféle szerkezetet. Megkérdezte a kocsist, hogy mi készül.
– Bizonyára a Folsom utcai börtön megbízásából dolgoznak, asszonyom. Állványt készítenek.
– Minek?
– A bitófához. Akasztás lesz.
Isabel megborzongott, és a másik irányba fordult. Az út hátralévő részében nem tett fel több kérdést a kocsisnak.
Az Excelsior Hotel báltermét mindenfelé csokorba kötött haranglábvirágok, rózsák és eukaliptuszágak díszítették. A fehér kabátos pincérek „Dom Pérignon” címkével ellátott, hosszú nyakú, zöld üvegből kínálták a pezsgőt a vendégeknek. A férfiak sorban álltak, hogy Isabellel táncolhassanak, s az esemény pontosan olyan volt, mint amilyenen általában szívesen vett részt. Úgy tervezte, hogy remekül fog mulatni és szórakozni. Végül is ezt ígérte magának.
Ahhoz azonban, hogy jól érezze magát, hiányzott egy rendkívül fontos részlet. Túl sok pezsgőt ivott, és túl hangosan nevetett azoknak az embereknek a megjegyzésein, akik hajnalhasadtára már a nevére sem fognak emlékezni. Isabel feltételezte, hogy ez az ára a kalandorlétnek. Az ember sosem maradhatott ugyanazon a helyen, nem telepedhetett le, hogy élvezhesse az őszinte barátság és a család kínálta biztonságos, óvó köteléket.
Kit Reaves azt sugallta, hogy igenis meg kellene próbálnia. Egy múló pillanatra kísértésbe esett. Ó, de még mennyire hogy kísértésbe esett!
Ahogy átvágott a zsúfolt báltermen, több férfi is táncra kérte, a gondolatai azonban Mr. Reaves körül forogtak, így visszautasította az ajánlatokat. Kiten járt az esze. Elgondolkodott azon, hogy milyen lenne koccintani vele egy összejövetelen és a karjába simulva táncolni.
Az Examiner nevű újság egyik riportere szinte könyörgött, hogy interjút készíthessen vele, de nemet mondott neki. Kissé spiccesen indult a fogadószobába, ahol még mindig patakokban folyt a pezsgő. Rövidesen beszélgetésbe elegyedett Mr. Lelanddel, aki saját bevallása szerint a város legjobb személy- és áruszállítási vállalatainak ügynöke volt.
– Bárhová szerezhetek jegyet magácskának – hőzöngött.
– Bárhová, Mr. Leland? Na és mi a helyzet akkor, ha a mennybe kívánok menni?
A férfi felnevetett.
– Arra is kaphat tőlem jegyet, csak az a gond, hogy magácskának nincs olyan fizetőeszköze, amely nekem megfelelő lenne.
– Honnan tudja, hogy mivel fizetnék?
– Az ember megérzi az ilyesmit. Na de most komolyan, ha kíváncsi a vad északnyugati részre, a Panama-szorosra, a déltengerekre…
– Mindig is szerettem volna megnézni a Sandwich-szigeteket.
A férfi Isabel kezébe csúsztatta krémszínű névjegykártyáját.
– Remek ízlése van. A legjobb ügyfeleim évente legalább egyszer ellátogatnak Hawaiira.
– Mindenképpen észben tarom, Mr. Leland.
– Az emberek még mindig arról beszélnek, hogy milyen körülmények között fogta el Kit Reavest. Úgy hallottam odaát, a bárban, hogy a gazembernek már nem lesz alkalma megcsodálni a holnapi napfelkeltét.
Isabel biztosra vette, hogy rosszul hallotta a férfit.
– Ezt nem értem. Beteg? Vagy megsérült?
Leland arca elkomorodott.
– Még nem.
– Nekem azt mondták, hogy kihallgatják és börtönbe zárják.
– A világnak ebben a szegletében nem így működik a törvény, kisasszony. Főleg nem egy olyan ember esetében, aki megpróbált kirabolni egy kormányzót.
Isabel hirtelen megértette, hogy milyen sors vár Kitre. A férfi bizonyára mindvégig tisztában volt ezzel, ezért nézett vissza rá olyan különös tekintettel, amikor elhurcolták a börtönbe.
Isabel pukedlizett.
– Rendkívül örültem a találkozásnak. Bocsásson meg, de mennem kell, mert vár még rám egy kis elintéznivaló.