Kedves szerzőnk: Nora Roberts
Kellemes olvasást kívánunk!

Heti kétszer új részeket közlünk kedvenc íróink regényeiből. Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy az online regények szerzői joga értelmében a történetek kizárólag olvasásra engedélyezettek. Azok magánhasználaton kívüli másolása, terjesztése, közzététele büntetőjogi felelősséget von maga után!

Baby Orang Utan hanging from a rope

Kalandos nyárelő

12. FEJEZET: A meghívás

Isabel hajnali négy órakor felkelt, majd kedvenc álruhájába bújt. Fekete viseletében evangélikus igehirdető hölgynek tűnt. Lemászott az ablaka alatt álló, rozoga létrán, amely tűz esetén a menekülést szolgálta. Hangtalanul az utca kövére ugrott és szemügyre vette a járdát szegélyező, homályosan pislákoló, dupla sorban álló gázláng égőket. Talán Efrena Nightshade-nek igaza volt. Nem vár itt rá más, mint baj. A terve végrehajtása után ez valószínűleg így is lesz.
Egyik kezében a keleti motívumokkal díszített szövettáskáját szorongatta, a másikban pedig egy apró selyemretikült tartott. Elindult az utcán a Folsom Street felé. A társadalom nőtagjai bizonyára elítélendőnek tartanák, hogy a reggeli sötétségben egyedül sétafikál odakint. A véleményük azonban fikarcnyit sem izgatta Isabelt, hiszen úgy tervezte, hogy mire leszáll az éj, már úton lesz.
A városi börtönnel szemben elhelyezkedő téren a levegő megtelt a tengervíz és a frissen vágott faanyag átható illatával. Isabel mély lélegzetet vett és belépett a börtön irodájába.
– A nevem Wooten tiszteletes asszony – mondta. – Azért jöttem, hogy meglátogassam Christian Darrow Reavest.
Az őr talpra ugrott, majd oldalba bökte alvó helyettesét, hogy felébressze. A férfi felhorkant, és küszködve álló helyzetbe tornászta magát.
– Örvendek a szerencsének, tiszteletes asszony. Van valami gond?
– A világon semmi. Elnézésüket kérem, amiért ilyen korai órán magukra törtem, de úgy hallottam, hogy eltart egy ideig, amíg megmentem ennek az embernek a lelkét.
– Nem engedhetünk be hozzá senkit, mert rendkívül veszélyes.
– Egek ura! Bizonyára jóval veszélyesebb volt, amikor felfegyverkezve megpróbált kirabolni egy vonatot. Ennek ellenére úgy hallottam, hogy egy hölgy egyedül látta el a baját. Kérem, tekintse ezt jó keresztényhez méltó cselekedetnek, uram! Egyébként ha maga és a helyettese velem tartanak, teljes biztonságban leszek.
A két férfi vonakodva bár, de bekísérte a rácsos fogdába, amely zsúfolásig tele volt iszákosokkal, indiánokkal és rongyokba csavart, alvó emberekkel. Amikor a bűnözők észrevették az új látogatókat, jókora zűrzavar támadt, az őröknek azonban némi kiabálás után sikerült lecsillapítaniuk az indulatokat. Az épület túlsó végében egyszemélyes, rácsos fogdák sorakoztak, s valamennyiben durván faragott priccsek álltak.
– Itt van az elveszett lelke – mutatott az őr az egyik rab felé.
Isabel magától nem ismerte volna fel Kitet, mivel feldagadt arcát zúzódások és sebek borították. Amikor azonban felnézett és meglátta a szomorú tekintetet, amelyben még most is nevetés bujkált, rájött, hogy jó helyen jár.
– Wooten tiszteletes asszony – mondta Reaves kimért hivatalossággal a hangjában –, isten hozta szerény hajlékomban!
Isabel rémülten fordult az őr felé.
– Mi történt ezzel az emberrel?
A férfi a könyökével oldalba bökte a helyettesét.
– Semmi olyasmi, amit egy gyors akasztással ne lehetne orvosolni.
– Ezek szerint ez a sors vár rá?
– Ha engem kérdez, még ez is finomabb annál, mint amit érdemel.
Ezek szerint tehát beigazolódtak a félelmei, és kiderült, hogy Mr. Leland igazat állított. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy vitába bocsátkozik az amerikai igazságszolgáltatás rendszerét, valamint az ártatlanság vélelmét és az önbíráskodás veszélyeit illetően, de tisztában volt vele, hogy a tiltakozása süket fülekre találna. Szeretett ugyan Amerikában utazgatni, de ennek a hatalmas országnak is voltak sötét oldalai.
– Ebben az esetben, uraim, szeretném magukat meglepni valamivel – mondta, miközben benyúlt bő, fekete köpönyege alá és előhúzott két fegyvert – a rövid csövű pisztolyát és a pontosabban célzó Coltot –, majd mindkettőt az őrökre fogta. A férfiak döbbenten meredtek rá, majd egyikük az ajtó felé fordult.
– Kérem, ne tegye! – figyelmeztette Isabel. – Nem szeretném lelőni.