Kedves szerzőnk: Nora Roberts
Kellemes olvasást kívánunk!

Heti kétszer új részeket közlünk kedvenc íróink regényeiből. Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy az online regények szerzői joga értelmében a történetek kizárólag olvasásra engedélyezettek. Azok magánhasználaton kívüli másolása, terjesztése, közzététele büntetőjogi felelősséget von maga után!

Baby Orang Utan hanging from a rope

Kalandos nyárelő

16. FEJEZET: Meglopni egy tolvajt

Isabel éjfélre rövidre vágta a haját. Drasztikus döntés volt, de egyébként is drasztikus küldetésre indult. Mielőtt még lebeszélhette volna magát a tervről, a kézitáskájában tartott borotvakés segítségével megszabadult hosszú, sötét fürtjeitől. Tudta, hogy visszaszerezheti ellopott értékeit, mint ahogy azzal is tisztában volt, hogy a haja előbb-utóbb megnő. A hiúságnak ezúttal nem volt helye, hiszen meg kellett küzdenie azért, ami jogosan őt illette.
A gazember Lelandnek hála, nem kellett sokat vesződnie az előkészületekkel. Csak a hímzett táskájába rejtett álöltözetére, a fegyvereire és a józan eszére volt szükség. Ennyi pont elég, döntötte el magában. Az utazóládájának is nyoma veszett, s kétségtelen, hogy már régen kifosztották és eladták a benne lévő holmijait. Felkészült rá, hogy szembeszálljon az álnok csalóval.
Kivételes gondossággal készítette el az álcáját. Kit Reaves bizonyára rendkívül büszke lett volna rá, mivel egy lélek sem ismerhette fel. Miközben végiglopakodott San Francisco éjféli sötétségbe burkolózott utcáin, úgy festett, mint egy magabiztos fiatalember, aki kalandot keres. Nadrágot, inget és egyszerű szövetkabátot viselt, rövidre nyírt haját pedig viharvert kalappal takarta el. A rövid csövű pisztolyát és a vadászkését a csizmájába rejtette, a kiváló minőségű Colt pedig tele tárral lapult a kabátja hatalmas zsebében.
Ezeken kívül csak a táskáját vitte magával. Akár egy titkos raktárban, úgy bújtak meg benne azok a holmik, amelyeket sosem engedett ki a kezéből.
Nesztelen árnyként suhant végig a szűk utcákon és a sikátorokon, miközben a Távol-keleti Teakereskedelmi Társaság irodáját kereste. A kikötői kocsmákból zongora- és énekszó hallatszott ki, és itt-ott harsány, durva röhej törte meg az éjszaka csendjét. Az egyik házsor végén elhaladt egy templom előtt, amelynek kapujában rongykupacnak tűnő halmot pillantott meg. A kupac irányából hortyogás szállt felé. Közelebb lépett hozzá, és a gázlámpa halovány fényében jobban szemügyre vette az Egyesült Államok viseltes egyenruhájában alvó embert. Háborús veterán, vonta le a következtetést. Milyen szomorú dolog ilyen állapotban látni egy katonát!
Két házzal arrébb, az üveg bejárati ajtó fölött csinos betűkkel írt névtábla hirdette, hogy ezen a helyen missziós menhely működik. Hirtelen megakadt a tekintete egy néven: Dr. Theodore Calhoun, az orvostudományok professzora.
Isabelt kíváncsiság kerítette hatalmába. Csak nem az a dr. Calhoun lakik itt, akit Kit Reaves említett? Az orvos, aki megmentette a sebesültek életét és végtagjait? A legjobb ember, akit Kit valaha ismert?
Minden bizonnyal kivételes egyéniség, gondolta magában, ha ilyen mély hatást gyakorolt egy bűnözőre. Isabel habozva ácsorgott az ajtó előtt, s a keze önkéntelenül a csengő zsinórja felé lendült. Onnan, ahol állt, belátott a padokkal szegélyezett előszobába. Váratlanul felbukkant két ember: egy rongyos ruhát viselő asszony és egy fehér köpenyes, széles vállú, magas férfi.
Isabel keze lehanyatlott, és szájtátva meredt a jelenésre. Az orvos egész egyszerűen lenyűgöző volt. Szőke haja és kivételes arcvonásai elfeledtettek Isabellel minden férfit, akivel valaha is dolga akadt. Beleértve Kit Reavest is.
Mohón figyelte, ahogy a férfi gyengéden az asszonyba karol és leülteti az egyik padra. Az arcáról sugárzó részvét felkavarta a lelkét. Az orvost olyan különös mélabú lengte körül, amely Isabel szívéig hatolt és átölelte, akár egy erős kar. Butaságnak tűnt, mégis egy röpke pillanatra olyan érzése támadt, mintha ismerné, és eltöprengett azon, mi lehet az oka, amiért ebbe a furcsa lelkiállapotba került. Egy világ választotta el egymástól a könyörületes orvost és a kalandornőt.
Ennek ellenére továbbra is azon tűnődött, hogy miért keltette fel a figyelmét az idegen. Amikor eltűnt az épület folyosójáról, és szem elől tévesztette, majdnem felkiáltott, hogy visszahívja. A járdán léptek zaja koppant, mire megpördült, és a kezét a rejtekében lapuló fegyverére csúsztatta.
– Szükséged van valamire, fiacskám? – kérdezte a tagbaszakadt férfi. Egy asszony állt mellette, aki a fityulájából ítélve nővér lehetett.
– Parancsol? – kérdezte Isabel, s igyekezett összeszedni magát.
– Orvosi ellátásra van szüksége? – érdeklődött az asszony. – A férjem és én itt dolgozunk dr. Calhounnal.
– Köszönöm, nincs semmi bajom. Viszont… – Isabelt legyőzte a kíváncsisága. – Miféle hely ez? Menhely? Kit mentenek meg?
– Általában dr. Calhoun segít az embereken – válaszolta az asszony, s fürkésző tekintete szinte égette Isabel bőrét. Hirtelen megbánta kotnyelességét, de most már nem volt visszaút. – Az emberek azért jönnek ide, mert itt nem kell attól tartaniuk, hogy elítélik őket, vagy arra kényszerülnek, hogy valaki más hitét kelljen magukra venniük. Amikor először találkoztam dr. Calhounnal, én… Szóval éjszakai pillangóként dolgoztam egy bárban.
– Ezek szerint remekül ért a zenéhez, ugye?
Az asszony és a férje különös pillantást váltottak.
– Fiacskám, sajnos rettentő botfülem van.
– Értem, akkor bizonyára tehetséges táncos.
A nő harsány hangon felkacagott.
– Kétballábas vagyok. De ez mit sem számított, amikor a hátamon fekve kerestem a kenyeremet.
Isabel végre felfogta, hogy mi volt az asszony foglalkozása.
– Ó, már értem!
– Rettenetes volt úgy az élet, dr. Calhoun azonban rádöbbentett, hogy lehet másképpen is élni. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi lehetőség vár rám. Tisztában vagyok vele, hogy ez rendkívül drámaian hangzik, mégis igaz.
– Gyakran beszél a múltjáról idegeneknek ilyen őszintén?
Isabel úgy érezte, muszáj feltennie ezt a kérdést.
– Csak olyanoknak, akik szemmel láthatóan maguk is bajban vannak – válaszolta az asszony halkan.
– Köszönöm, hogy aggódik értem, de jól vagyok – vetette oda, majd sietve távozott. Nem tudta azonban megállni, hogy vissza ne nézzen a válla fölött a sötétségben világító ablakokra. Úgy tűnt, dr. Calhoun nemes lelkű volt, akár egy régi vágású lovag. Menhely, gondolta. Ez aztán a valami!
Legalább most már tudja, hogy kihez forduljon, ha valaha segítségre szorul.